Még itthon

Ezelőtt fél évvel, amikor megvettem a repülőjegyeket, nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan el fog szaladni az idő. Most pedig itt vagyok és az jár a fejemben, hogy már csak hármat alszom itthon és indulok is.
Nem vagyok ideges, nem is szorongok, de valahol mégis ott van bennem, hogy 3 nap és elindulok az idegenbe. Nem is emlékeztem már, hogy milyen érzés valamire izgulva várakozni. Talán akkor éreztem utoljára ilyet, amikor gyerekként még boldog családban a karácsonya készültünk. Megnyugtató, hogy nem veszett el belőlem ez az érzés és tudok még lelkesen várni valamit.
Nincsenek óriási elvárásaim az Úttal kapcsolatban, talán olyan lehet ez kicsit, mint a vak szerelem: ( ha egyáltalán a könyveken kívül ez létezik) minden elvárás és görcsös akarat nélkül szeretsz valakit (jelen esetben valamit).
Úgy érzem, hogy végre lehetőségem lesz megélni azt, hogy minden nap új, egyedi és megismételhetetlen. Talán ez így első olvasatra közhelyesen hangzik, de mégis ott lapul benne az igazság.
Aki az utóbbi években részese volt az életemnek, az tudja, hogy mindig hagytam, hogy a körülöttem lévő dolgok és élethelyzetek annyira belevésődjenek a mindennapjaimba, hogy közben teljesen elfelejtettem élni. Sem az egyetem alatt sem a munkában nem volt meg az arany középút. Az elmúlt évben sokszor még havi (!) egy nap pihenőt sem engedtem meg magamnak. Teljesen beletemetkeztem a munkába anélkül, hogy tudomást vettem volna arról, hogy ez teljesen kiszipolyoz...
De ma végre azzal a tudattal fekszem le, hogy hosszú időre ez volt az utolsó nap amit reggeltől estig a patikában töltök.
Most az az időszak következik, amikor kiszabadulhatok végre abból a béklyóból amit saját magam alkottam meg. Sokan azt gondolhatják, hogy könnyű kilépni a hétköznapokból és a saját utunkra lépni, de szerintem ez az egyik legnehezebb feladat, amit most magam előtt látok.